Bor és Biblia - Archimedia

    Ószövetség

A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó: „Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete.

És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)

Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi :
„Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” 
„...kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód ... számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)

Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik. 
„Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „... és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)

Az Ószövetségből tudhatjuk meg, hogy a szőlőskerteket főleg lejtőkre telepítették. 
„Szőlőket plántálsz Samariának hegyein” (Jeremiás 31, 5.). 
A talajművelésről is szól a Biblia: „Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált bele...” (Ésaiás 5, 1-2.) 
A Bibliából tudjuk azt is, hogy a szőlőt fügefára futtatták, vagy karót vertek mellé és rendszeresen tisztították a gaztól.

A szüret a vígasság jegyében folyt már azokban az időkben is. 
„Elvétetett a vígság és öröm a kertből, és a szőlőkben nem vígadnak és nem kiáltanak, bort sajtókban nem nyom a bornyomó, véget vetettem a víg éneklésnek.” (Ésaiás 16, 10.) 
Jelképként is többször megjelenik a bor az Ószövetségben. „...ímé, bensőm olyan, mint az új bor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad.” (Jób 32, 19.) 
„Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel elegyítve” (Ésaiás 1, 22.)

    Újszövetség

Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1–12.)

Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba.” (Lukács 10, 34.)

Pál apostol Timótheushoz írt 1. levelében a borivást, mint egészségre hasznos dolgot ajánlja. „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel.” (5, 23.)

Gyakran szerepel jelképként a szőlőskert, szőlőműves, szőlőtő.

Pl. János 15, 1-6., („Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15, 5.), valamint Máté 20, 1–16. és 21. 33–46. 
A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapításakor, Jézus kenyeret és bort vett kezébe. „...és vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára.” 
(Máté 26, 27–28.) 
A keresztények Krisztus vérét, a szövetség jelképét, a bor színe alatt veszik magukhoz. A kehely a bornak, Krisztus vérének tartóedénye, az egyik legfontosabb keresztény jelkép.

December

Karácsony hava – Bak hava

December 4. – Borbála napja

A Borbála-ág kivirágoztatása szokásos termésjósló mód volt. Sokszor csak azért próbálkoztak az ágak kivirágoztatásával, hogy karácsonyra virág legyen a házban, mely színt, vidámságot visz a téli napok szürkeségébe. A Borbála-ágat, sárgabarack termőrügyes ágát vagy szőlővenyigét befőttes üvegben, vízben feltették a kemence vállára, vagy a meleg szobában az asztalra. Ha karácsonyig kihajtott, kivirágzott, meg lehetett látni, milyen lesz a termés a következő esztendőben.

December 6. – Miklós napja – Regölés napja

December hónapban Luca napja körül csoportosul nemcsak a legtöbb szokás, hanem hiedelem és időjóslás is. Nem véletlen ez, hiszen egykor ezen a napon volt leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Ezt a Gergely naptár a 16. század végén tíz nappal kitolta, de a hagyományok továbbra is megmaradtak a régi helyükön, és csak néhány tevődött át a mai karácsony környéki napokra. A regölésnek egyik leglényegesebb mozzanata a különböző rendű jókívánságok kifejezése. A középkorban Jézus születése napjával, karácsonnyal kezdődött az új esztendő. Az újévi jókívánságok ma már puszta udvariassági szólammá halványultak. A régi népi rétegekben azonban kisebb-nagyobb mértékben él a szó mágikus erejébe vetett hit. A szóval kifejezett kívánság egyúttal a teljesedést is jelenti, előkészíti. Miklós, a kisázsiai Myra város püspökének emlékünnepe. Védőszentje a házasságnak, az anyaságnak és a gyermekeknek. Alakja közismert, jóságos tekintetű, ezüst szakállas idős emberként ábrázolják, aki püspöki süveget és piros talárt visel, kezében pedig püspöki pásztorbotot tart. Általában a jó gyermekek ajándékosztó barátjának tekintik, pedig az évszázadok folyamán patrónusukként tisztelték a halászok, révészek, vízimolnárok is, de védőszentje volt a felvidéki aranybányászoknak, sőt a gabonával és borral kereskedő tőzséreknek is. A gonoszt jelképező ördög, a krampusz csak később, a középkorban szegődött a jó püspök kísérőjéül. Miklós kultusza – és idegen, bár mindmáig használt neve – a felvidéki és az erdélyi szászok útján jutott el hozzánk.

December 24–25. – Nagykarácsony – Jézus születése

December 27. – János napja

János a fordulópont szentje, mivel Janus nyomán őt is az év egyik kapujának, a téli napfordulónak a megszemélyesítőjeként tartották számon. János az, aki előtt látomásaiban a „mennyek ajtaja” megnyílt. December 27-e, Szent János evangélista emléknapja régebben, a 18. századig Karácsony harmadnapja volt. Általában István-nappal együtt ülték meg. A magyarországi szőlősgazdák régen bort szenteltettek, minden hordóba egy cseppet tettek belőle, hogy a bor ne romoljon meg. Borszenteléskor a katolikus templomok oltárai csak úgy roskadoztak a kisebb-nagyobb palackoktól, amikben a borosgazdák odakészítették a pap áldására várva féltett termésük javát, mintáját. A régi János-napi szokások legjelesebbje – a szokványos Jánosköszöntők, jánosolások mellett – a borszentelés, és a Szent János áldása, más néven Szent János pohara, vagyis a szentelt borral való köszöntés, áldomás. Régen a János-napon megszentelt borral kínálták azokat, akik hosszú útra keltek, búcsúzkodtak. Ez volt a „Szent János pohara”. A máig is megtartott szokás alkalmat nyújt a vendégségből való búcsúzkodásnál is az utolsó, búcsúpohár elfogyasztására. A régi rítus szerint ezt ülve kell kiinni.

December 31. – Szilveszter napja

Az év vége és a reménybeli boldogabb évkezdet időpontja. Év, évszázad, évezred váltásának napja a Gergely naptárban.

Részletek dr. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig c. könyvéből