Bor és Biblia - Archimedia

    Ószövetség

A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó: „Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete.

És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)

Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi :
„Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” 
„...kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód ... számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)

Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik. 
„Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „... és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)

Az Ószövetségből tudhatjuk meg, hogy a szőlőskerteket főleg lejtőkre telepítették. 
„Szőlőket plántálsz Samariának hegyein” (Jeremiás 31, 5.). 
A talajművelésről is szól a Biblia: „Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált bele...” (Ésaiás 5, 1-2.) 
A Bibliából tudjuk azt is, hogy a szőlőt fügefára futtatták, vagy karót vertek mellé és rendszeresen tisztították a gaztól.

A szüret a vígasság jegyében folyt már azokban az időkben is. 
„Elvétetett a vígság és öröm a kertből, és a szőlőkben nem vígadnak és nem kiáltanak, bort sajtókban nem nyom a bornyomó, véget vetettem a víg éneklésnek.” (Ésaiás 16, 10.) 
Jelképként is többször megjelenik a bor az Ószövetségben. „...ímé, bensőm olyan, mint az új bor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad.” (Jób 32, 19.) 
„Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel elegyítve” (Ésaiás 1, 22.)

    Újszövetség

Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1–12.)

Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba.” (Lukács 10, 34.)

Pál apostol Timótheushoz írt 1. levelében a borivást, mint egészségre hasznos dolgot ajánlja. „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel.” (5, 23.)

Gyakran szerepel jelképként a szőlőskert, szőlőműves, szőlőtő.

Pl. János 15, 1-6., („Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15, 5.), valamint Máté 20, 1–16. és 21. 33–46. 
A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapításakor, Jézus kenyeret és bort vett kezébe. „...és vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára.” 
(Máté 26, 27–28.) 
A keresztények Krisztus vérét, a szövetség jelképét, a bor színe alatt veszik magukhoz. A kehely a bornak, Krisztus vérének tartóedénye, az egyik legfontosabb keresztény jelkép.

Május

Pünkösd hava vagy kettősök hava – tavaszutó

Május a természet kibontakozásának, a termékenységnek a hónapja, a virágnyílás, rózsanyílás fő ideje. Többnyire májusban ünneplik a Pünkösdöt, ezt a másik mozgó ünnepet, ezért májust Pünkösd havának is nevezik. Baranyában azt mondják: „Ha pünkösdkor szép az idő, sok bor lesz”.

Május 1. – Majális

Már régóta közös kirándulások, ünnepi lakomák szokása is tartozik a naphoz. A majálist, a vidám népmulatságot rendszerint valamelyik közeli erdőben tartották, s a magukkal vitt ételt, italt fogyasztották. Később egész sokadalommá szélesedett a majális, volt ott zsákbanfutás, póznamászás, birkózóverseny, erőmérés, lóverseny, ének és tánc, katonazene. Május elseje a májusfa állításának ideje is. Május elsejére virradó éjfélkor a legények szeretőjüknek állítottak májusfát: pántlikákat, selyemkendőt s egy fehér, átlátszó üvegben vörösbort kötöztek rá. Közben a lányos ház kerítését zöld ágakkal díszítették, de ezt a háziak korán reggel sietve eltüntették. A falu népe reggelre kelve kíváncsian vizsgálta, melyik lány háza előtt magaslik májusfa, közben találgatták, ugyan ki állíthatta. A fa ledöntésére a hónap végén került sor.

Május 6. – Babevő János napja

A soproni német szőlőtermesztők a szőlőben köztes növényként babot is termesztettek, ahonnan a „poncihter” név is származott. A német babtermesztő „Bonenzüchter” név népetimológiai változata lett a poncihter. Ezt a nevet a magyarországi népleírások is átvették, és használták a soproni parasztpolgárok és a módos városi polgárok elnevezésére. A szőlő, a bab és a bor jól megfért egymással, hozzájárulva évszázadokon át a városi polgárok jómódjához. Sopron a 18–19. századra a legnagyobb nyugati irányú borexportot bonyolította le. Soproni név alatt keltek el a belső-dunántúli, balatoni, somogyi, sőt még a tolnai borok is. A borkereskedő város polgári életformájához szorosan hozzátartozott a borkereskedelem nemcsak a saját borral, hanem a más vidékek jóminőségű boraival történő sáfárkodás is.

Májusi fagyosszentek

Általában a középső hármat, Pongrácot, Szervácot és Bonifácot nevezzük fagyosszentnek, de valójában többen vannak. A „három -ác” napjai: május 12.,13., illetve 14. Legendájuk szerint Pongrác, Szervác és Bonifác a kereszténység első évszázadaiban élt. Pongrácot 14 éves korában Diocletianus császár uralkodása idején – keresztény hitéért lefejezték; Szervác a mai Belgium területén lévő Touger püspöke volt, és aggastyánként 384-ben szenvedett vértanúhalált; Bonifácot, aki 675 körül született Angliában, majd német hittérítő, sőt mainzi érsek lett, szintén idős emberként ölték meg a német pogányok. Nálunk fagyosszentekként emlegetik őket, Németországban „három szigorú úr”-ként vagy, „jeges szentek”-ként tartják számon, Franciaországban „szőlőfagyasztóknak” nevezik. A nevükhöz fűződő fagyok május közepe táján szinte minden évben jelentkeznek, és a mezőgazdaságban gyakran súlyos károkat okoznak, ugyanis az addig egyenletesen emelkedő hőmérséklet nemegyszer fagypont alá süllyed.

Május 12. – Pongrác napja

A három fagyos nap közül az elsőn, Pongrác napján évszázados tapasztalat szerint a tavaszi meleg időjárás hirtelen hidegre fordul, sőt fagy is jelentkezhet, ami "leszüreteli a szőlőt", tönkreteszi a vetést. Védekezésül trágyát égettek-füstöltek a szőlőkben. A megfigyelés szerint sokfelé azt tartják, hogy amilyen a Pongrác-napi időjárás, olyan lesz Orbánkor is. Mivel fagy is várható Pongráckor, nem ajánlatos palántázni, mert a gyenge palánták lefagynak. Ha esik az eső, akkor a gazda örül is meg szomorkodik is, mivel az eső jót tesz a mezőnek, viszont árt a szőlőnek.

Május 13. – Szervác napja

Szervác napja a fagyosszentek második napja. Szervác viselkedése nem különbözik Bonifácétól. Baranyában hallani a következőt: „Sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz.”

Május 14. – Bonifác napja

A három fagyosszent idején három napig nem lehetett kapálni a szőlőhegyeken, mert akkor nem termett a népi hiedelem szerint a szőlő.

Május 25. – Orbán napja

Orbán – egyes helyeken: Urbán – középkori szent, akinek kultusza leginkább az Alföldön, Észak-Magyarországon és a Nyugat-Dunántúlon alakult ki a 17. században a Kárpát-medencében. A neki szentelt kápolnákkal, szobrokkal elsősorban a szőlőhegyeken vagy azok környékén lehet találkozni, hiszen tőle várják a szőlők védelmét, megóvását, a növénybetegségek elhárítását. Alakját hordókra, szőlészeti munkaeszközökre is kifaragták ugyanezen célból. Miután római pápa volt, mindig pápai ornátusban, fején a tiarával, kezében aranykehellyel ábrázolják, de minden tiszteletük mellett erősen meg is bírálják: ha szép, meleg idővel érkezik, akkor szobrát a vásártéren vagy faluközpontban finom posztóval letakart asztalra állították, megkoszorúzták, borral meglocsolták, kaláccsal megajándékozták. Ha azonban esővel, hideggel virradt meg a napja, sárral dobálták meg.

Részletek dr. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig c. könyvéből