Ószövetség
A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó: „Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete.
És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)
Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi :
„Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.”
„...kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód ... számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)
Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik.
„Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „... és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)
Az Ószövetségből tudhatjuk meg, hogy a szőlőskerteket főleg lejtőkre telepítették.
„Szőlőket plántálsz Samariának hegyein” (Jeremiás 31, 5.).
A talajművelésről is szól a Biblia: „Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált bele...” (Ésaiás 5, 1-2.)
A Bibliából tudjuk azt is, hogy a szőlőt fügefára futtatták, vagy karót vertek mellé és rendszeresen tisztították a gaztól.
A szüret a vígasság jegyében folyt már azokban az időkben is.
„Elvétetett a vígság és öröm a kertből, és a szőlőkben nem vígadnak és nem kiáltanak, bort sajtókban nem nyom a bornyomó, véget vetettem a víg éneklésnek.” (Ésaiás 16, 10.)
Jelképként is többször megjelenik a bor az Ószövetségben. „...ímé, bensőm olyan, mint az új bor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad.” (Jób 32, 19.)
„Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel elegyítve” (Ésaiás 1, 22.)
Újszövetség
Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1–12.)
Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: "És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba." (Lukács 10, 34.)
Pál apostol Timótheushoz írt 1. levelében a borivást, mint egészségre hasznos dolgot ajánlja. "Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel." (5, 23.)
Gyakran szerepel jelképként a szőlőskert, szőlőműves, szőlőtő.
Pl. János 15, 1-6., ("Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek." János 15, 5.), valamint Máté 20, 1–16. és 21. 33–46.
A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapításakor, Jézus kenyeret és bort vett kezébe. "...és vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára."
(Máté 26, 27–28.)
A keresztények Krisztus vérét, a szövetség jelképét, a bor színe alatt veszik magukhoz. A kehely a bornak, Krisztus vérének tartóedénye, az egyik legfontosabb keresztény jelkép.
Február
Böjtelő hava – Halak hava
Február még sok rossz időt, csikorgó hideget, ítéletidőt tartogat a tarsolyában. De február a farsangolás ideje is. Gyökere a pogány római Lupercalia ünnepben, a bacchanáliákban keresendő. Európaszerte nemcsak a szőlős-borosgazdák, az egyszerű földművesek körében volt általános, hanem a reneszánsz királyi udvarok kedvelt mulatságai közé tartozott. Mátyás király udvarában nagy maszkos mulatságokat rendeztek. Húshagyókedden – húshagyatkor – igazi karneváli hangulat uralkodott. A húshagyó keddi asszonyfarsang a szőlőhegyek pincéiben a Balaton-felvidéken ismert, kedves szokás volt. Ekkor az asszonyok előtt egész évben tilosnak számító borpincékbe vidám női csoportok látogattak ki délután és késő estébe tartó asszonyfarsangot tartottak. Húshagyó kedd mozgó ünnep, a farsang utolsó napja. Nevét onnan kapta, hogy régen a másnapján – Hamvazó szerdán – kezdődő negyvennapos húsvéti böjti időszak teljes hústilalommal járt.
Február 2. – Gyertyaszentelő boldogasszony
A régi rómaiaknál tavaszkezdő nap volt. Nagy ünnepséget rendeztek, a Lupercaliát. Plutótól, a sötétség istenétől elrabolt gabonaistennő, Ceres keresésére indultak gyertyás-fáklyás körmenettel. A keresztény egyház gyertyaszentelési ünneppé szelídítette ezt az ünnepet. A szentelt gyertya pedig egészség- szerencsevarázsló eszközzé vált.
Február 3. – Balázs napja
Balázs napja a magyar nyelvterületen is az egészség- és termésvarázslás, a gonoszűzés, a madárűzés, az időjárásjóslás napja. Magyarországon a szőlősgazdák a szőlejük négy sarkában megmetszettek egy-egy tőkét, hogy Balázs védje meg a szőlőket, zavarja el ősszel, szőlőéréskor a madarakat, hogy azok ne tegyenek kárt a termésben.
Február 14. – Bálint napja
A parasztgazdaságokban ekkor már megindul a tavaszi tevékenység, mert Bálint napján megszólalnak, csivitelnek a télen helyben maradt madarak, a verebek. Ők már jelzik a tavasz közeledtét. A gazdák metszik a fákat, a szőlőt; gyümölcsfákat is ültetnek, mert hamar kihajt és megerősödik. Azonban a hideg időnek is van jele: ha Bálint napján megszólal a pacsirta, s azt mondja: „csücsülj be!”, akkor még hidegre kell számítani.
Február 15. – Fausztinus napja
Dél-Magyarország szőlőhegyein már korábban felmelegszik az idő, a férfiak nekifognak a munkának a szőlőben. A háziasszonyok számára ez a nap varrástiltó nap, amelyen nem szabad varrniuk semmit, mert bevarrják a tyúkokat, és azok egész évben nem tojnak.
Február 19. – Zsuzsanna napja
Egyes gazdák szerint csak mostantól lehet metszeni a szőlőt, hogy azon le ne fagyjon a rügy. A trágyát is lehet már hordani a földekre, elkezdődhet a készülődés a szántás-vetésre.
Február 24. – Jégtörő Mátyás napja
„Mátyás feltöri a jeget; ha nem talál, akkó csinál; ha meg talál, akko ront”. A gazdálkodók, a természet közelében élő szőlősgazdák előtt ismert volt az időjárás és a termés szoros összefüggése. Azt is mondták, ha esik az eső, akkor elveri a jég a termést, a szőlő pedig savanyú lesz.
Részletek dr. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig c. könyvéből