Borkultúra - Archimedia

    Bevezetés


A borfogyasztás kultúrája

Egy francia gourmand a borivás művészetéről beszélt a walesi hercegnek.
„A nagy bornál nézzük annak játékát a pohárban, beleheljük illatát, és azután... 
Megisszuk! – vágott közbe a herceg. 
Nem, herceg – folytatta a gourmand – előbb beszélünk róla.”
(Grimod de la Reyniere)

Talán itt kezdődik a lényeg: meg kell adni a módját. Ahhoz, hogy kellően értékeljünk egy bort, minél többet kell tudnunk róla. A kulturált borfogyasztás általában étkezéshez kapcsolódik, a bor zamata is így érvényesül a legjobban. „A bornak ágyat kell vetni” – hangzik a régi mondás. 
Ha nem főétkezéshez kapcsolódik a borivás, akkor is ajánlatos megalapozni: mogyoróval, mandulával, gesztenyével, sajttal... 
A bort kortyonként, lassan érdemes fogyasztani. „Az igazán értő kortyolgatva issza a borát, mert ahányszor csak szünetet tart, ugyanannyi gyönyörűséget érez, mint amennyit akkor érzett volna, ha egy hajtásra kiüríti poharát.” – írja Brillat-Savarin.

„Az ivásnál minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és napszakot. Van henyélő bor, kacér bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall, pl. kedélyes családi ebéden drámai bort inni. Ugyanilyen ízléstelenség hivatalos lakomán parázna bort inni. Ha egyedül vagy és kint, mindig keress távlatot; a bor szereti a magasságot és a kilátást, és szeret felülről nézni.” (Hamvas Béla)

„Jó bor, jó egészség”

A magyar borok közül a somlói és a tokaji is szerepel a gyógyszerkönyvekben. A patikákban ma is láthatók olyan régi porcelán tégelyek, melyeken olvasható a nevük. A bor gyógyító hatásáról már az ókorban könyveket írtak. Használták sebkezelésre, fejfájás ellen, gyomor-bajok gyógyítására. Hippokratész, az orvostudományok atyja is hasznosnak ítélte, és ajánlotta. Plinius egy könyvet szentelt a gyógyboroknak.

A középkorban a bor volt a legfőbb fertőtlenítő szer. Kolostorokban és kórházakban mindig tartottak bor erre a célra.

Mátyás király füveskönyvében leírt kúrák szerint a bort gyógyfüvekkel együtt alkalmazták. A XVII. században Erdélyben megjelent Pax corporis (Pápai Páriz Ferenc munkája) is gyógynövény-kivonattal – csipkebogyó, zsálya, ánizs, rozmaring, bodza stb. – készített bort ajánl. A tokaji bor vérképző és erőnlét fenntartó hatását külföldön is felismerték. Daniel Fischer német orvos 1732-ben megjelent tanulmánya a „De terra medicinali Tokayensi” címet viseli. Pasteur, a mikrobiológia megalapozója a bort a legegészségesebb italnak tartotta. Az orvosok a mai napig ajánlják a borfogyasztást, többek között emésztést serkentő, vizelethajtó hatása, valamint ásványi só tartalma miatt. A polifenolok baktericid hatása régóta ismert. Újabban – elsősorban – a vörösborok érrendszeri megbetegedések megelőzésében betöltött szerepéről jelennek meg orvosi közlemények. Nem hagyhatjuk említés nélkül a bor lélekre kifejtett pozitív hatását sem, ezt példázza számos irodalmi és zenei alkotás.

„A bor az izmok erősítője, a szellem ösztönzője” (Brillat-Savarin)

Az ókoriak szerint a bor a lélek és a test tápláléka: „A kenyér és a bor képezi az ember erejét.” – szól az ókori mondás. Homérosz hősei sokáig borba mártott kenyérrel táplálkoztak, és ez hosszú ideig biztosított számukra elegendő energiát. A bor könnyen asszimilálható anyagokat tartalmaz: cukrokat, savakat, glicerint, cserzőanyagot, észtereket, aldehideket, fehérjéket, aminosavakat, vitaminokat, sókat. 
A borban lévő szőlőcukor energiaforrásként lehet hasznos. A savak - borkősav, almasav, citromsav, borostyánkősav - segédkeznek az emésztésben, főleg a szénhidrátok és a zsírok lebontásában. A tanninok nyálkahártyát összehúzó hatásúak, csökkentik a fokozott bélműkö-dést. A bor vitaminokat: A-provitamint, B-vitaminokat, C-vitamint, valamint nyomelemeket: vasat, kalciumot stb. tartalmaz. A glicerintartalom javítja a szervezet zsír- és nitrogénháztartását. A bor táplálék-kiegészítőnek is tekinthető, mivel 1 liter 10 fokos bor 3000 kJ-t tartalmaz.

„Sine baccho friget venus” – „bor nélkül fázik vénusz”

Id. Plinius megállapítása szerint a bor révén az ember lett az egyetlen állat, mely akkor is iszik, ha nem szomjas. Hogy miért iszik? Mert a bornak nemcsak íze, illata és szesztartalma van, hanem szelleme is.
A bor múzsa, s – Galilei szerint – a fény és a humor keveréke.

Hamvas Béla szavaival: „Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bentlévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve, és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja.”

„Aki a borból csúfot űz, azzal a bor is azt teszi”

Ismerni kell a mértéket - borivásban éppúgy, mint az élet egyéb dolgaiban. Nem véletlenül írták az ókorban a delphoi jósda falára: „Ismerd meg önmagad, és légy mértékletes.” Arisztotelész meg is fogalmazta a mértéket: „... az első kupa az egészségé, a második a vidámságé, a harmadik a keserűségé, a negyedik a mértéktelenségé!”

    Borbírálat

A borok osztályozása több módon történhet

Szín szerint megkülönböztetünk – a készítési módot is beleértve: fehér, vörös, rozé borokat. 

A bor kora – fejlődési foka – szerint: új, fiatal, fejlett, érett, ó és elvénült borok vannak. 
– újbor: az erjedés befejeztétől az első fejtésig -
– fiatal bor: az első fejtéstől a következő szüretig -
– fejlett bor: egyéves kor után -
– érett: a fejlődés tetőfokán lévő bor -
– öreg bor: két évnél idősebb -
– elvénült bor: a jó tulajdonságaiból veszíteni kezdő bor.

minőségi osztályozás alapján: asztali, minőségi és különleges minőségű borokról lehet beszélni.

Alkotórészei szerint: a cukortartalmat tekintve édes és száraz, illetve ennek változatai félédes, félszáraz lehet a bor. 
szesztartalmat tekintve a könnyű bornak 9–10 térfogat %-nyi az alkoholtartalma, a közepes bornak 10–13%, az erős bor 13% fölötti alkoholtartalommal bír.

termőtájak szerinti osztályozás elkülönít sík-, illetve hegyvidéki borokat.
termőhely szerinti osztályozás: pl. tokaji, badacsonyi, egri stb. pedig a minőségre is utal.

Borkóstoláskor – az előbbi alapvető kategóriákon túl – a bor „jellemét”, állapotát, minőségét fogalmazzák meg a borleírás kialakult, saját nyelvezete segítségével.
Vázlatosan következik a vizsgálódás módja, megfelelő sorrendben – a szigorúan szakmai kifejezéseket mellőzve – néhány fontosabb, a mindennapi életben is használható jelző felsorolásával.

A borbírálat a bor megjelenésének vizsgálatával kezdődik.
A tisztaság legismertebb jelzői közül néhány: tiszta, tükrös, fényes.
A bor mozgását a pohár körbeforgatásával figyelik meg, s ez lehet olajos, vastag, nehéz.
A színt a tónus és intenzitás szempontjából vizsgálják.

A külső megjelenés után a bor illatát minősítik. Ez már kevésbé objektív. Ha az illatot a szőlőfajta okozza, aromáról, ha pedig az érlelés során keletkezik, bukéról beszélünk. Az illat lehet intenzív, tiszta, virágillatú (rezeda, rózsa, jázmin, viola, szegfű, bodzavirág), fűszeres (vanília, szerecsendió, fahéj, szegfűszeg), gyümölcsillatú (alma, szeder, körte, barack, narancs stb.). Mindkét orrnyílással külön-külön is megszagolják. Előfordulhat ásványi anyagokra, gyantára stb. emlékeztető illat is.

A hozzáértők már ennyi vizsgálódás után is nagyon sokat tudnak a borról, pedig csak most következik a kóstolás. Körülbelül negyedkortynyit vesznek a szájukba, szétoszlatják a nyelv felületén, majd a boron keresztül levegőt szívnak, hogy egész szájüregükben érezzék a bort – illatát, ízét együttesen.

A savasságot (amit a nyelv oldalsó részén lehet érzékelni) tekintve egy bor lehet: szelíd, lágy, pikáns, fajtajelleges, szép savakkal bíró, magvas, savgazdag; a szénsav szempontjából üde, csípős.
Alkoholtartalom jellemzésére használják a könnyű, tüzes, erőteljes jelzőket.
Testesség (mely az egész szájüregben érzékelhető) alapján lehet: harmonikus, testes, magas extrakt-tartalmú, nagytestű stb.
Cukortartalom szerint lehet száraz, édeskés stb.

Az összbenyomás jellemzésére használják a kellemes, elegáns, gömbölyű, nemes jelzőket. Az ízérzet egy folyamat, mely fellép, fejlődik, kibontakozik, majd lecseng. Az utóíz tartóssága szerint egy bort nevezhetünk rövidnek illetve hosszúnak.

Borversenyeket évente rendeznek. Vannak helyi (településenkénti), borvidéki, országos, valamint nemzetközi versenyek. Sok magyar bor nyert érmet híres borversenyeken (Bordeaux, London, Párizs stb.). 
Magyarország rendezte az első borvilágversenyt 1972-ben, Budapesten.

    Szervírozás

„Meghívni valakit annyi, mint felelősséget vállalni jóllétéről mindaddig, míg fedelünk alatt marad.” (Brillat-Savarin)

A pohár

Az ideális pohár fala vékony, díszítés nincs rajta. 
Vörös- és fehérbor szervírozásához is a tulipánalakú kehelypohár a legalkalmasabb.

Fehérborhoz általában: 1 dl-esnél lehet kicsit nagyobb a pohár, befelé ívelő peremmel.
Fiatal, illatos fehérborhoz: 1 dl-es, peremén kifelé hajló kehelypohár.
Fiatal vörösborhoz: 1 dl-es gömbölyű kehelypohár.
Idősebb vörösborhoz: minél idősebb a bor, annál nagyobb legyen a pohár, hogy az illatanya-gokkal teli levegőnek legyen helye a bor fölött.
A pohár természetesen tiszta és száraz legyen.

A hőmérséklet

Gyakori és erős hőmérséklet-változásoknak nem szabad a bort kitenni. 
Általánosságban elmondható, hogy a vörösborok hőmérséklete magasabb legyen a fehérborokénál, és minél magasabb a bor alkoholfoka, annál magasabb hőmérsékleten kell szervírozni.

A borok fogyasztási hőmérséklete:
pezsgők: 4–8 °C
fehér asztali borok: 8–10 °C
minőségi fehér- és rozéborok: 10–12 °C
aszúk, különleges minőségű csemege fehérborok: 10–14 °C
fiatal, friss vörösborok: 12–16 °C
testes, minőségi vörösborok: 16–20 °C

A szervírozás hőmérséklete 2 °C-kal legyen alacsonyabb a fogyasztási hőmérsékletnél, s a pohárba annyi bort töltsünk, amennyit felmelegedés előtt el lehet fogyasztani.

A palack kinyitása

A takarókupakot a palackszegély alatt levágjuk, majd az üveg nyakát kendővel letöröljük. A palackot függőlegesen tartva a dugót dugóhúzóval kb. a 2/3-áig kihúzzuk, a műveletet kézzel fejezzük be, a dugót megszagoljuk. A több évig érlelt borokat kis szellőztetés után töltjük ki. Vendéglátóként mindig próbaízleléssel ellenőrizzük a bor minőségét, s ha azt megfelelőnek találjuk, a palackot törzsénél, a főcímkével átellenes oldalán fogva töltünk a vendégeknek. A bor kitöltését a legtiszteletreméltóbb embernél kezdve, jobb irányba haladva, mindenkinek a jobb keze felől állva töltjük meg a poharat kb. a 2/3 részéig – úgy, hogy a palack ne érjen a pohárhoz. A palackot kissé megtekerve fejezzük be a töltést, hogy a bor le ne csöppenjen. 
Különleges minőségű idős (muzeális) borokat kiöntőkosár segítségével töltjük ki.

    Borkategóriák

A kóstolandó borok közötti eligazodásban segítenek a törvényes rendelkezések és az ezekre épülő szabványok, amelyek meghatároznak bizonyos előírásokat. Az ezek szerint forgalomba hozott borok már közelebb hoznak bennünket egy-egy bor alaposabb megismeréséhez. 
A természetes borok kategóriájába az 1970. évi 36. sz. rendeletet kiegészítő 50/1994 (VIII.19.) FM rendelet a természetes borokat három kategóriába sorolja:
– asztali bor,
– minőségi bor,
– különleges minőségű bor.
A rendelet az asztali bor kategóriába sorolja a nevében és paramétereiben is megkülönböztetett tájbort. A rendelet szerint külön borfajtának minősül a muzeális bor is. E szerint a természetes borok öt minőségi lépcsőfokot képviselnek az alábbiak szerint.

Asztali bor: állami minősítésben részesített vagy állami minősítésre nyilvántartásba vett vagy a telepítés idején jogszabály szerint engedélyezett szőlőfajta terméséből a hatályos jogszabályokban meghatározott eljárások és anyagok alkalmazásával készített, közfogyasztásra szánt és alkalmas bor. Az asztali bor a legalább 13 tömegszázalék természetes eredetű cukrot tartalmazó mustból készült bor. Az asztali bor származási helyének megjelölésére – a tájbor kivételével – nem alkalmazható a borvidék, illetve a borvidéki települések vagy azok határán belüli dűlők és egyéb földrajzi helyek neve, de alkalmazható a szőlőtermő táj, vagy a szőlőtermő táj földrajzi, gazdaságföldrajzi, vagy közigazgatási egységének borvidékre, bortermőhelyre nem utaló neve. Asztali bor esetében nem kötelező a szőlőfajta nevének feltüntetése, de amennyiben azt feltüntetik, akkor 70 % fajtaazonosság kötelező.

tájbor az asztali bornak az a speciális fajtája, amely a bor nevében feltüntetett termőhelyről és a bor nevében feltüntetett egy vagy két, állami minősítésben részesített borszőlőfajtából származik és jellegzetes illat-, íz- és zamatanyagokat tartalmaz. A tájbor az államilag minősített szőlőfajták legalább 15 tömegszázalék természetes cukrot tartalmazó mustjából készült bor. Tájbor megnevezésében alkalmazható szőlőtermő táj földrajzi, gazdaságföldrajzi vagy közigazgatási egységének neve, továbbá a borvidék, vagy a borvidéki, bortermő helyi település vidéki, környéki, táji, térségi toldatokkal kiegészített neve. Tájbornál a szőlőfajta nevének feltüntetése és 70 % fajtaazonosság kötelező.

Minőségi bor a meghatározott termőhelyen (borvidéken, bortermő helyen), az arra a termőhelyre ajánlott vagy engedélyezett, állami minősítésben részesített borszőlőfajtából legfeljebb 12 t/ha termésű ültetvény legalább 18 tömegszázalék természetes eredetű cukrot tartalmazó mustjából készült bor, amely a termőhelyre, a fajtára, esetleg a készítésmódra és az évjáratra jellemző, határozottan felismerhető illat-, íz- és zamatanyagokat tartalmaz. Minőségi bornál az évjárat és a szőlőfajta nevének feltüntetése 85 % fajtaazonossággal kötelező.

Különleges minőségű bor, amely meghatározott borvidék vagy bortermőhely legfeljebb 10 t/ha termésű ültetvényeiből származik, a termőhelyre meghatározott szőlőfajta érett vagy tőkén túlérett, esetleg töppedt vagy aszúsodott termésének legalább 19 tömegszázaléknyi természetes eredetű cukrot tartalmazó mustjából készül, amely termőhelyre, fajtára, illetőleg meghatározott készítésmódra jellemző illat-, íz- és zamatanyagokat tartalmaz, származási helye és évjárata miatt különleges megkülönböztetésre érdemes. Különleges minőségű bornál a borvidék vagy bortermőhely, az évjárat és a fajta nevének feltüntetése 100 % azonossággal kötelező. 

A különleges minőségű bor minőségi kategóriái: 
Késői szüretelésű bor, olyan bor, amelyet a borvidék általános szüreti időszaka után szüretelt érett szőlőből állítottak elő és amelynek mustja legalább 19 tömegszázalék cukrot tartalmazott.
Válogatott szüretelésű bor: olyan bor, amelyet tőkén teljesen beérett szőlő kiválogatott (az éretlen, a beteg, a penészes fürtök különválasztásával), egészséges bogyóiból állítottak elő, és amelynek mustja legalább 20 tömegszázalék cukrot tartalmazott.
Töppedt szőlőbogyóból készült bor (Ausbruch), olyan bor, amelyet a már részben vagy teljesen töppedésig túlérett bogyók felhasználásával állítottak elő, és amelynek mustja legalább 22 tömegszázalék cukrot tartalmazott.
Aszúbor az a különleges minőségű bor, amelyet a tőkén töppedt és nemesen rothadt, a szüretkor külön szedett szőlőből állítottak elő, és amelynek mustja legalább 25 tömegszázalék cukrot tartalmazott.
Muzeális bornak nevezhető az a minőségi vagy különleges minőségű bor, amely legalább 5 évi érlelés után a termőhelyre, a szőlőfajtára, a készítési módra, a hordóban és palackban érlelésre jellemző, különleges illat-, íz- és zamatanyagokat tartalmaz, évjárata és jellege miatt megkülönböztetésre érdemes.

A természetes borok cukortartalmának kialakítására (édesítés) az előírt alábbi feltételekkel nyílik lehetőség: 
– Asztali-, táj- és minőségi borok cukortartalmának kialakítására must, töményített must és sűrített must használható.
– Amennyiben az asztali-, táj- és minőségi bor készítésére szolgált must eredeti cukortartalmát növelték, a javított bor cukortartalmának kialakításához csak must használható fel úgy, hogy az édesített bor összes alkoholtartalma nem lehet magasabb, mint édesítés előtt (összes alkoholtartalom = tényleges alkoholtartalom + cukortartalom alkoholra számított értéke). Különleges minőségű bor cukortartalmának kialakítására csak a borral azonos termőhelyről és szőlőfajtából származó, azonos minőségű must vagy ebből készített sűrített must, illetve töményített must használható fel. A bor cukortartalmának kialakítása során az édesített bor összes alkoholtartalma legfeljebb 2 térfogatszázalékkal lehet magasabb, mint édesítés előtt.

Dr. Csoma Zsigmond

Május

Pünkösd hava vagy kettősök hava – tavaszutó

Május a természet kibontakozásának, a termékenységnek a hónapja, a virágnyílás, rózsanyílás fő ideje. Többnyire májusban ünneplik a Pünkösdöt, ezt a másik mozgó ünnepet, ezért májust Pünkösd havának is nevezik. Baranyában azt mondják: „Ha pünkösdkor szép az idő, sok bor lesz”.

Május 1. – Majális

Már régóta közös kirándulások, ünnepi lakomák szokása is tartozik a naphoz. A majálist, a vidám népmulatságot rendszerint valamelyik közeli erdőben tartották, s a magukkal vitt ételt, italt fogyasztották. Később egész sokadalommá szélesedett a majális, volt ott zsákbanfutás, póznamászás, birkózóverseny, erőmérés, lóverseny, ének és tánc, katonazene. Május elseje a májusfa állításának ideje is. Május elsejére virradó éjfélkor a legények szeretőjüknek állítottak májusfát: pántlikákat, selyemkendőt s egy fehér, átlátszó üvegben vörösbort kötöztek rá. Közben a lányos ház kerítését zöld ágakkal díszítették, de ezt a háziak korán reggel sietve eltüntették. A falu népe reggelre kelve kíváncsian vizsgálta, melyik lány háza előtt magaslik májusfa, közben találgatták, ugyan ki állíthatta. A fa ledöntésére a hónap végén került sor.

Május 6. – Babevő János napja

A soproni német szőlőtermesztők a szőlőben köztes növényként babot is termesztettek, ahonnan a „poncihter” név is származott. A német babtermesztő „Bonenzüchter” név népetimológiai változata lett a poncihter. Ezt a nevet a magyarországi népleírások is átvették, és használták a soproni parasztpolgárok és a módos városi polgárok elnevezésére. A szőlő, a bab és a bor jól megfért egymással, hozzájárulva évszázadokon át a városi polgárok jómódjához. Sopron a 18–19. századra a legnagyobb nyugati irányú borexportot bonyolította le. Soproni név alatt keltek el a belső-dunántúli, balatoni, somogyi, sőt még a tolnai borok is. A borkereskedő város polgári életformájához szorosan hozzátartozott a borkereskedelem nemcsak a saját borral, hanem a más vidékek jóminőségű boraival történő sáfárkodás is.

Májusi fagyosszentek

Általában a középső hármat, Pongrácot, Szervácot és Bonifácot nevezzük fagyosszentnek, de valójában többen vannak. A „három -ác” napjai: május 12.,13., illetve 14. Legendájuk szerint Pongrác, Szervác és Bonifác a kereszténység első évszázadaiban élt. Pongrácot 14 éves korában Diocletianus császár uralkodása idején – keresztény hitéért lefejezték; Szervác a mai Belgium területén lévő Touger püspöke volt, és aggastyánként 384-ben szenvedett vértanúhalált; Bonifácot, aki 675 körül született Angliában, majd német hittérítő, sőt mainzi érsek lett, szintén idős emberként ölték meg a német pogányok. Nálunk fagyosszentekként emlegetik őket, Németországban „három szigorú úr”-ként vagy, „jeges szentek”-ként tartják számon, Franciaországban „szőlőfagyasztóknak” nevezik. A nevükhöz fűződő fagyok május közepe táján szinte minden évben jelentkeznek, és a mezőgazdaságban gyakran súlyos károkat okoznak, ugyanis az addig egyenletesen emelkedő hőmérséklet nemegyszer fagypont alá süllyed.

Május 12. – Pongrác napja

A három fagyos nap közül az elsőn, Pongrác napján évszázados tapasztalat szerint a tavaszi meleg időjárás hirtelen hidegre fordul, sőt fagy is jelentkezhet, ami "leszüreteli a szőlőt", tönkreteszi a vetést. Védekezésül trágyát égettek-füstöltek a szőlőkben. A megfigyelés szerint sokfelé azt tartják, hogy amilyen a Pongrác-napi időjárás, olyan lesz Orbánkor is. Mivel fagy is várható Pongráckor, nem ajánlatos palántázni, mert a gyenge palánták lefagynak. Ha esik az eső, akkor a gazda örül is meg szomorkodik is, mivel az eső jót tesz a mezőnek, viszont árt a szőlőnek.

Május 13. – Szervác napja

Szervác napja a fagyosszentek második napja. Szervác viselkedése nem különbözik Bonifácétól. Baranyában hallani a következőt: „Sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz.”

Május 14. – Bonifác napja

A három fagyosszent idején három napig nem lehetett kapálni a szőlőhegyeken, mert akkor nem termett a népi hiedelem szerint a szőlő.

Május 25. – Orbán napja

Orbán – egyes helyeken: Urbán – középkori szent, akinek kultusza leginkább az Alföldön, Észak-Magyarországon és a Nyugat-Dunántúlon alakult ki a 17. században a Kárpát-medencében. A neki szentelt kápolnákkal, szobrokkal elsősorban a szőlőhegyeken vagy azok környékén lehet találkozni, hiszen tőle várják a szőlők védelmét, megóvását, a növénybetegségek elhárítását. Alakját hordókra, szőlészeti munkaeszközökre is kifaragták ugyanezen célból. Miután római pápa volt, mindig pápai ornátusban, fején a tiarával, kezében aranykehellyel ábrázolják, de minden tiszteletük mellett erősen meg is bírálják: ha szép, meleg idővel érkezik, akkor szobrát a vásártéren vagy faluközpontban finom posztóval letakart asztalra állították, megkoszorúzták, borral meglocsolták, kaláccsal megajándékozták. Ha azonban esővel, hideggel virradt meg a napja, sárral dobálták meg.

Részletek dr. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig c. könyvéből